Morzsák dohogásaimból
Tavaly kimentem futni a Barátság parkba. Futás után félre vonultam a kijárathoz, egy fa alá, nyújtani az izmaimat. Jön egy nő, két pici gyermekkel. A kislány 4-5 éves forma, a kisfiú 2-3 éves gyermek lehetett. Az anyaféle üvölt a kisfiúval, ő sírva kéri, hogy ne verje már. Dühének tárgya -ahogy kivettem- az volt, hogy a kisfiú bepisilt játék közben. Mire közelebb értek, az anya megrángatta a gyermeket és belerúgott a lábába. A kislány is sírt félelmében. Odaléptem a nőhöz és megkértem, hagyja abba a gyerek ütlegelését. Közben fejen vágta a gyermeket, de rám ordított, hogy mi közöm hozzá, az ő gyereke. Mivel mindig telefon nélkül futok, így nem tudtam hívni a rendőrséget, viszont elszaladtam segítségért. Az anya eltűnt a két picivel.
Ma eszembe jutott ez a történet, egy másik esetről. Kevésbé borzalmas, de elgondolkodtató. Kimentem futni a Barátság parkba. (Hát igen, ez a gyengém. Az egyik!) Az utcán előttem egy anyuka babakocsival sétál. Feje állandóan lehajtva. Mikor a lámpánál utol értem őket, akkor látom, hogy az anya folyamatosan a telefonján ír. A baba édes kis pufók, vastag combokkal. Tündéri kisnadrágban.
Nem pedagógusként, hanem anyaként, szülőként írok. Életünk legnagyobb kincsei a gyerekek. Minden nap, minden perce megismételhetetlen. Holnap nem tudom jóvá tenni, bepótolni azt, amit ma elszalasztottam.
Az első 5 év nagyon fontos a gyerekek fejlődése szempontjából, de az utána következő 50 év pedig a kapcsolatunk szempontjából is. A gyermeknek adott érzelmeink, felnőttként az ő érzelmei lesznek, amivel együtt kell élnie. Vigyázzunk rájuk, mert szülőként ez a dolgunk és felelősségünk is!